13. Fejezet
Jaehyun pov.
Eltelt egy újabb hónap. Egy
hónap, ami alatt többet változtam, mint az elmúlt évek során. Figyelek a
suliban és meg is értem, amit a tanárok magyaráznak, már a korrepetálásra se
lenne szükségem, de le nem mondanék róla semmi pénzért! Igyekszem minél több
időmet Tae mellett tölteni, ami azzal is együtt jár, hogy több időt vagyok
Eunji mellett is, de egyáltalán nem zavar. Igaz, megkapta, a fejmosást amiért
„megrontottam” TY-t, de aztán nevetve hozzá tette, mondjuk nem is várt mást, de
tudom, nem akart megsérteni.
- Min gondolkozol ennyire? – Kérdezte Taeyong, megbökve a vállam. Most is épp az egyik „korrep” alkalmával fekszünk az ágyán, valami idióta akciófilmet nézve, egymáshoz bújva, élvezve az együtt töltött időt.
- Rajtad, rajtunk, mindenkin – felelem őszintén, még közelebb húzva magamhoz.
- Pontosabban? – kíváncsiskodik még jobban hozzám bújva.
- Azon, hogy alig két hónap alatt mennyit változtam – kezdem elmélázva. – Az elején ki nem állhattam a gondolatát annak, hogy itt kell lennem. Aztán megláttalak téged – sóhajtok. – Kezdetben csak egy játéknak indult, még mindennek az elején – mondom, mire felkapja a fejét. – Aztán megismertelek – simítok végig az arcán, folytatva, mielőtt közbe vág. – Úgy gondoltam semmi esélyem és őszintén, ha visszagondolok arra, aki voltam, meg is értem – kuncogok, mire csak megrázza fejét. – Aztán jött John és a reménytelennek tűnő szerelme Taeil iránt. Az elején egy rakás szerencsétlenségnek tartottam, úgy tíz percig. Aztán rá ébresztett arra, ha nem vigyázok úgy járok, mint ő… - gondolkozom el. – Végül még sem vigyáztam, annyira segíteni akartam neki, hogy észre sem vettem, hogy közben magamon is segítek. Persze azért jól jött, hogy elintézte a korrepetálást – kuncogom, mire újra csak megrázza a fejét. – Azon az estén, mikor először tanultam nálad és láttam, hogy az anyukád mennyire nem kedvel rájöttem arra, hogy változnom kell és érted még értelmét is láttam a dolognak, bár, ha igazán őszinte akarok lenni, csak sodródtam az árral, amit te indítottál el.
- Én? – kerekednek ki a szemei.
- Igen – bólogatok. – Azzal, hogy kedves voltál velem, jó nem mindig, de nem is löktél el magadtól, annak ellenére, hogy Eunji nem mesélhetett sok jót rólam – húzom el a szám.
- Ne kend rá, ez… - kezdi, de egy puszival félbe szakítom.
- Nem akarom rá kenni. Igaza volt velem kapcsolatban, de mindennek ellenére örülök, hogy adtál nekem egy esélyt! Soha, de tényleg soha nem éreztem még így – suttogom az ajkaira, ezúttal meg is csókolva. – Arról nem is beszélve, hogy neked köszönhetően újra szóba állunk egymással – mosolyodom el, visszagondolva azokra az időkre, amikor még minden rendben volt köztünk. Hiányzott az, hogy vele lógjak, de olyan sokáig nyomtam el magamban ezt az érzést, hogy lassan el is hittem, hogy nincs szükségem rá.
- A felettébb értelmes új barátaidat ne is említsük! – teszi hozzá kuncogva, mire én is elmosolyodom.
- Tényleg, ha már barátok és úgy is szombat van, meg kéne ismételnünk azt a kis összejövetelt! – mondom, mire elpirul. – Mi az? Csak nem eszedbe jutott valami? – kérdezem vigyorogva, kezeimet lassan a csípőjére csúsztatva, mire mellkason csap.
- Ne szemétkedj! – mondja felfújva az arcát, mire nyomok egy puszit a homlokára.
- Soha nem tenném – kacsintok rá, megsimogatva a fenekét, mire újra megüt. – Na, most miért? – kérdezem, tettetett sértettséggel.
- Mert megérdemled – ölti ki rám a nyelvét, majd mindketten elnevetjük magunkat. Nem arról van szó, hogy azóta ne értünk volna a másikhoz, de nem volt olyan túlfűtött éjszakánk. Taeyong mellett nem lehet olyan gyors tempót diktálni, de nem is bánom. Még Tuan is megjegyezte, hogy biztos beteg vagyok, de nem. Csak szerelmes, de az nagyon.
- Visszatérve az estére, menjünk ki?
- Igen, de most ne arra az unalmas helyre – mondja, mire én bólogatok. – Én szólok Eunjiéknek, te addig kérdezd meg a JohnIl-t – adja ki az utasítást, aminek eleget téve kapom is elő a telefonom.
Este kilenckor már majdnem mindenki a megbeszélt találkozóhelyen áll.
- Eunji-ék mikor futnak be? – kérdezi Hansol, akivel nem csak Yuta „haverkodott” össze az elmúlt egy hónapban, de mi is.
- Passz, én Yongie-nál voltam – húzom magamhoz az említettet, mire Hansol csak felvonva a szemöldökét vigyorodik el, de még mielőtt bármit is mondhatna Yuta a szájára teszi a kezét. Igen, jobb is ha hallgat. Mind tudjuk, mi van közte és a japán között, még akkor is, ha ezt maguknak sem vallják be.
- Jaj, bocsi, hogy késtünk – esik be végül Ten és az unoka húgom is, hangosan szuszogva kérve elnézést.
- Nem baj, de leközelebb kicsit korábban vagy sietősebben éljétek ki a fajfenttartási ösztöneiteket – vigyorog rájuk Kun, mire Eunji-től egy szúrós pillantást Winwin-től pedig egy tockost kap. – Miért, nincs igazam? – pislog körbe, mire mindenkiből kiszakad a nevetés.
- De – kuncogja Ten, majd engesztelően mosolyog a lányra, aki csak hallat egy lemondó sóhajt.
- Nem lehet, hogy te vagy Jae rokona? – kérdez rá Eunji.
- Hé! Kikérem magamnak! – nevetek fel újra, amihez lassan mindenki csatlakozik.
- Inkább menjünk be – javasolja Taeil, mi pedig egyetértően bólintunk rá.
- Igyunk valamit! – mondja John túlkiabálva a zenét, majd megragadva a párja karját rángatja a pulthoz, hogy rendeljenek nekünk valamit. Míg ők az italokkal vannak elfoglalva, mi keresünk egy helyet, ahol kényelmesen elférünk és nem is vagyunk nagyon szem előtt. Jobb vigyázni.
- Mennyivel jobb ez a hely, mint a másik! – mondja JiSol. – Hogy-hogy nem hallottam róla?
- Sokkal jobb, de elég eldugott, csak akkor fedezi fel az ember, ha megmutatják neki – válaszolom.
- Nektek ki mutatta meg? – érkezik az ártatlannak vélt kérdés, minek hatására megfagy az asztalnál a levegő. Aggódva pillantok Eunji-re, aki csak maga elé meredve bámulj az asztalt, egész addig nem mozdulva, még csak levegőt sem véve, míg Ten nyugtatólag meg nem szorítja a kezét. – Rosszat kérdeztem? – hallatszik fel újra Hansol hangja, mire Eunji csak megrázva a fejét tér vissza a valóságba.
- Nem, nem – mosolyodik el, de nem teljesen őszintén. – Csak elbambultam – legyint. – Visszatérve, egy régi ismerős volt, aki megmutatta a helyet.
- És láthatjuk ma? Meg kéne neki köszönni – mondja, mire a lány újra csak megrázza a fejét.
- Khm, nem igen jár már erre – veszem át a szót, mire Eunji küld felém egy hálás mosolyt, pedig mind ketten tudjuk, ha én nem vagyok, most nem ülnénk ebben a kényes szituációban. Most nem ülnék így itt…
- Meghoztuk a frissítőket – tért vissza közénk Johnny és Taeil, ezzel elüldözve a beállt csendet, újra felpezsdítve a hangulatot, bár az unokahúgom kicsit mohón kapott az igen erős itala után, meg tudom érteni.
- Eunji – fordulok a lány felé – válthatnánk pár szót?
- Persze – mondja mosolyogva, pedig pontosan tudja, mit akarok mondani. – ha megbocsátotok – mentett ki minket.
- Figyelj, én sajnálom – kezdem, amint kicsit távolabb érünk.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük! – sóhajt fel.
- Nem csak azt, mindent. Tényleg egy pöcs voltam, csak nem gondoltam át és…
- Jae, régen volt – mondja a vállamra téve a kezét. – Igen, egy barom voltál, igen, nem kellett volna azt tenned, amit, de neki sem kellett volna… Tudom, hogy ivott, azt is, hogy te is, de meg tudtuk volna beszélni, ha akarja, ha nem adja fel elsőre, ha nem lettem volna makacs. Igen, hibás vagy, de ő is és én is. De mind ez már nem számít. Előbb-utóbb úgy is vége lett volna, nem ő volt az „igazi”. De most boldog vagyok Ten mellett, neked pedig ott van Taeyong, aki boldog melletted és az a legfontosabb, hogy képes vagy fejlődni – vigyorodik el végre őszintén, mire az én ajakim széle is felfelé görbül. – Na gyere ide Jung! – ránt magához egy csontropogtató ölelésre, mire felkuncogok. – De azért még mindig kicsinállak, ha megbántod Yong-ot – biztosit róla, mire csak bólintok egyet.
- Soha nem tennék ilyet!
- Helyes! – vereget vállon, majd visszaindulunk a többiekhez.
- Minden oké? – Kérdi Tae, amint visszaérünk.
- Eltört pár bordám, de igen – nevetek, mire meglepetten pislog rám.
- Kösz Jae, tényleg – forgatja meg a szemeit a lány.
- Most miért? Tudod, hogy a szeretet néha fáj! – nevettem fel újra, amihez ő is csatlakozott.
- Inkább tűnjetek táncolni – kacsintott rám, mire megfogadva a tanácsát vezetem Taeyongot a táncparkettre. Talán fél órája élvezhettük a zenét és egymás közelségét, mikor is egy aggódó Eunji bukkant fel mellettünk.
- Jae, én nem akarok zavarni, de lehet mennünk kéne!
- Mi? Miért?
- A többiek már kint várnak, mert itt van… - mondja, de már nincs ideje befejezni, ugyanis valaki a karomnál fogva fordít maga felé.
- … Doyoung – suttogom ledöbbenve.
- Én is örülök, hogy látlak… Jaehyun.
- Min gondolkozol ennyire? – Kérdezte Taeyong, megbökve a vállam. Most is épp az egyik „korrep” alkalmával fekszünk az ágyán, valami idióta akciófilmet nézve, egymáshoz bújva, élvezve az együtt töltött időt.
- Rajtad, rajtunk, mindenkin – felelem őszintén, még közelebb húzva magamhoz.
- Pontosabban? – kíváncsiskodik még jobban hozzám bújva.
- Azon, hogy alig két hónap alatt mennyit változtam – kezdem elmélázva. – Az elején ki nem állhattam a gondolatát annak, hogy itt kell lennem. Aztán megláttalak téged – sóhajtok. – Kezdetben csak egy játéknak indult, még mindennek az elején – mondom, mire felkapja a fejét. – Aztán megismertelek – simítok végig az arcán, folytatva, mielőtt közbe vág. – Úgy gondoltam semmi esélyem és őszintén, ha visszagondolok arra, aki voltam, meg is értem – kuncogok, mire csak megrázza fejét. – Aztán jött John és a reménytelennek tűnő szerelme Taeil iránt. Az elején egy rakás szerencsétlenségnek tartottam, úgy tíz percig. Aztán rá ébresztett arra, ha nem vigyázok úgy járok, mint ő… - gondolkozom el. – Végül még sem vigyáztam, annyira segíteni akartam neki, hogy észre sem vettem, hogy közben magamon is segítek. Persze azért jól jött, hogy elintézte a korrepetálást – kuncogom, mire újra csak megrázza a fejét. – Azon az estén, mikor először tanultam nálad és láttam, hogy az anyukád mennyire nem kedvel rájöttem arra, hogy változnom kell és érted még értelmét is láttam a dolognak, bár, ha igazán őszinte akarok lenni, csak sodródtam az árral, amit te indítottál el.
- Én? – kerekednek ki a szemei.
- Igen – bólogatok. – Azzal, hogy kedves voltál velem, jó nem mindig, de nem is löktél el magadtól, annak ellenére, hogy Eunji nem mesélhetett sok jót rólam – húzom el a szám.
- Ne kend rá, ez… - kezdi, de egy puszival félbe szakítom.
- Nem akarom rá kenni. Igaza volt velem kapcsolatban, de mindennek ellenére örülök, hogy adtál nekem egy esélyt! Soha, de tényleg soha nem éreztem még így – suttogom az ajkaira, ezúttal meg is csókolva. – Arról nem is beszélve, hogy neked köszönhetően újra szóba állunk egymással – mosolyodom el, visszagondolva azokra az időkre, amikor még minden rendben volt köztünk. Hiányzott az, hogy vele lógjak, de olyan sokáig nyomtam el magamban ezt az érzést, hogy lassan el is hittem, hogy nincs szükségem rá.
- A felettébb értelmes új barátaidat ne is említsük! – teszi hozzá kuncogva, mire én is elmosolyodom.
- Tényleg, ha már barátok és úgy is szombat van, meg kéne ismételnünk azt a kis összejövetelt! – mondom, mire elpirul. – Mi az? Csak nem eszedbe jutott valami? – kérdezem vigyorogva, kezeimet lassan a csípőjére csúsztatva, mire mellkason csap.
- Ne szemétkedj! – mondja felfújva az arcát, mire nyomok egy puszit a homlokára.
- Soha nem tenném – kacsintok rá, megsimogatva a fenekét, mire újra megüt. – Na, most miért? – kérdezem, tettetett sértettséggel.
- Mert megérdemled – ölti ki rám a nyelvét, majd mindketten elnevetjük magunkat. Nem arról van szó, hogy azóta ne értünk volna a másikhoz, de nem volt olyan túlfűtött éjszakánk. Taeyong mellett nem lehet olyan gyors tempót diktálni, de nem is bánom. Még Tuan is megjegyezte, hogy biztos beteg vagyok, de nem. Csak szerelmes, de az nagyon.
- Visszatérve az estére, menjünk ki?
- Igen, de most ne arra az unalmas helyre – mondja, mire én bólogatok. – Én szólok Eunjiéknek, te addig kérdezd meg a JohnIl-t – adja ki az utasítást, aminek eleget téve kapom is elő a telefonom.
Este kilenckor már majdnem mindenki a megbeszélt találkozóhelyen áll.
- Eunji-ék mikor futnak be? – kérdezi Hansol, akivel nem csak Yuta „haverkodott” össze az elmúlt egy hónapban, de mi is.
- Passz, én Yongie-nál voltam – húzom magamhoz az említettet, mire Hansol csak felvonva a szemöldökét vigyorodik el, de még mielőtt bármit is mondhatna Yuta a szájára teszi a kezét. Igen, jobb is ha hallgat. Mind tudjuk, mi van közte és a japán között, még akkor is, ha ezt maguknak sem vallják be.
- Jaj, bocsi, hogy késtünk – esik be végül Ten és az unoka húgom is, hangosan szuszogva kérve elnézést.
- Nem baj, de leközelebb kicsit korábban vagy sietősebben éljétek ki a fajfenttartási ösztöneiteket – vigyorog rájuk Kun, mire Eunji-től egy szúrós pillantást Winwin-től pedig egy tockost kap. – Miért, nincs igazam? – pislog körbe, mire mindenkiből kiszakad a nevetés.
- De – kuncogja Ten, majd engesztelően mosolyog a lányra, aki csak hallat egy lemondó sóhajt.
- Nem lehet, hogy te vagy Jae rokona? – kérdez rá Eunji.
- Hé! Kikérem magamnak! – nevetek fel újra, amihez lassan mindenki csatlakozik.
- Inkább menjünk be – javasolja Taeil, mi pedig egyetértően bólintunk rá.
- Igyunk valamit! – mondja John túlkiabálva a zenét, majd megragadva a párja karját rángatja a pulthoz, hogy rendeljenek nekünk valamit. Míg ők az italokkal vannak elfoglalva, mi keresünk egy helyet, ahol kényelmesen elférünk és nem is vagyunk nagyon szem előtt. Jobb vigyázni.
- Mennyivel jobb ez a hely, mint a másik! – mondja JiSol. – Hogy-hogy nem hallottam róla?
- Sokkal jobb, de elég eldugott, csak akkor fedezi fel az ember, ha megmutatják neki – válaszolom.
- Nektek ki mutatta meg? – érkezik az ártatlannak vélt kérdés, minek hatására megfagy az asztalnál a levegő. Aggódva pillantok Eunji-re, aki csak maga elé meredve bámulj az asztalt, egész addig nem mozdulva, még csak levegőt sem véve, míg Ten nyugtatólag meg nem szorítja a kezét. – Rosszat kérdeztem? – hallatszik fel újra Hansol hangja, mire Eunji csak megrázva a fejét tér vissza a valóságba.
- Nem, nem – mosolyodik el, de nem teljesen őszintén. – Csak elbambultam – legyint. – Visszatérve, egy régi ismerős volt, aki megmutatta a helyet.
- És láthatjuk ma? Meg kéne neki köszönni – mondja, mire a lány újra csak megrázza a fejét.
- Khm, nem igen jár már erre – veszem át a szót, mire Eunji küld felém egy hálás mosolyt, pedig mind ketten tudjuk, ha én nem vagyok, most nem ülnénk ebben a kényes szituációban. Most nem ülnék így itt…
- Meghoztuk a frissítőket – tért vissza közénk Johnny és Taeil, ezzel elüldözve a beállt csendet, újra felpezsdítve a hangulatot, bár az unokahúgom kicsit mohón kapott az igen erős itala után, meg tudom érteni.
- Eunji – fordulok a lány felé – válthatnánk pár szót?
- Persze – mondja mosolyogva, pedig pontosan tudja, mit akarok mondani. – ha megbocsátotok – mentett ki minket.
- Figyelj, én sajnálom – kezdem, amint kicsit távolabb érünk.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük! – sóhajt fel.
- Nem csak azt, mindent. Tényleg egy pöcs voltam, csak nem gondoltam át és…
- Jae, régen volt – mondja a vállamra téve a kezét. – Igen, egy barom voltál, igen, nem kellett volna azt tenned, amit, de neki sem kellett volna… Tudom, hogy ivott, azt is, hogy te is, de meg tudtuk volna beszélni, ha akarja, ha nem adja fel elsőre, ha nem lettem volna makacs. Igen, hibás vagy, de ő is és én is. De mind ez már nem számít. Előbb-utóbb úgy is vége lett volna, nem ő volt az „igazi”. De most boldog vagyok Ten mellett, neked pedig ott van Taeyong, aki boldog melletted és az a legfontosabb, hogy képes vagy fejlődni – vigyorodik el végre őszintén, mire az én ajakim széle is felfelé görbül. – Na gyere ide Jung! – ránt magához egy csontropogtató ölelésre, mire felkuncogok. – De azért még mindig kicsinállak, ha megbántod Yong-ot – biztosit róla, mire csak bólintok egyet.
- Soha nem tennék ilyet!
- Helyes! – vereget vállon, majd visszaindulunk a többiekhez.
- Minden oké? – Kérdi Tae, amint visszaérünk.
- Eltört pár bordám, de igen – nevetek, mire meglepetten pislog rám.
- Kösz Jae, tényleg – forgatja meg a szemeit a lány.
- Most miért? Tudod, hogy a szeretet néha fáj! – nevettem fel újra, amihez ő is csatlakozott.
- Inkább tűnjetek táncolni – kacsintott rám, mire megfogadva a tanácsát vezetem Taeyongot a táncparkettre. Talán fél órája élvezhettük a zenét és egymás közelségét, mikor is egy aggódó Eunji bukkant fel mellettünk.
- Jae, én nem akarok zavarni, de lehet mennünk kéne!
- Mi? Miért?
- A többiek már kint várnak, mert itt van… - mondja, de már nincs ideje befejezni, ugyanis valaki a karomnál fogva fordít maga felé.
- … Doyoung – suttogom ledöbbenve.
- Én is örülök, hogy látlak… Jaehyun.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése