15. Fejezet

Jaehyun pov.:

      Az elmúlt egy hét maga volt a pokol. Azt hittem a szívem szakad meg minden egyes alkalommal, amikor elkísértem Eunji-t Taeyong-ék házához, ahol az anyja csak megvető tekintettel fogadott minket, mondjuk meg is értem. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem enged a fia közelébe, pláne azok után, hogy Eunji is majd egy órát könyörgött neki, hogy beszélhessen vele.
Habár tudtam, hogy nem mehetek be, nap nap után elkísértem Eunji-t a házához, majd órákat vártam a kerítés tövében ülve, mire a lány újra felbukkant, csak azért, hogy a fejét rázva, némán induljunk útnak haza. Minden egyes nap, minden egyes újabb válasz nélkül hagyott üzenet, fel nem vett hívás után, egyre inkább összetört az amúgy is darabokban lévő szívem.
- Minden rendben lesz – mondta el vagy ezredszerre Johnny, ahogy lassan pakoltam a cuccomat a hátizsákomba. Ma – tapintatból, is – Taeil nélkül érkezett és próbálta tartani bennem a lelket, de egyre nehezebben ment. Már az is megfordult a fejemben, hogy végleg haza utazom, de végül elvetettem az ötletet. Akár meddig is tartson, Taeyong-nak látnia kell, hogy nem megyek sehova, pláne addig nem, míg meg nem beszéltük a dolgokat.
- Jaehyun – nyit be a szobába a nagybátyám. – Lassan indulnod kell – mondja halvány mosollyal az ajkain.
- Rendben, köszönöm – bólintok, majd felkapva a táskámat indulok ki a szobából.
- Elvigyelek? – Kérdezi John, mire csak megrázom a fejem.
- Nem köszi, szeretnék kicsit egyedül lenni – felelem, mire vet felém egy megértő pillantást, majd gyorsan elköszönve hagyja el a házat még előttem. Mély levegőt véve lépek ki a szobám ajtaján, hogy lesétálva a nappaliba találjam magam szemben az éppen érkező Tennel. Ma is, mint az elmúlt napokban annyiszor épp a telefonján lóg és ahogy hallom Eunji-vel beszél. Őket is rendesen megviselte a Doyounggal való találkozás, annak ellenére, hogy Ten tudja mi történt akkor. Kérdő tekintettel nézek az érkező felé, aki csak némán megrázza a fejét, majd újra a vonal másik végén lévő lányhoz szól.
- Jae nemsokára indul, nem köszönsz el tőle? – kérdi, majd pár másodperc múlva bólint. Némán várakozva fordulok felé, majd az órámra pillantok.
- Indulnom kéne – suttogom, mire bólint, majd az ajtó felé mutat, jelezve mehetek. S míg én elhagyom a házat, addig ő Eunji szobája felé indul.
- Jó napot Mr. Jung, hova vihetem? – köszön Mr. Kim, amint a kocsim mellé lépek.
- Köszönöm Mr. Kim, de egyedül szeretnék menni – felelem, mire a férfi csak bólint, majd utamra enged.
      A gondolataimba mélyedve indulok a repülőtér felé, szinte zombiként vezetve, csodálkozva azon, hogy nem okozok forgalmi balesetet. Annyira elmerültem a vezetésben, hogy észre sem vettem a körülöttem lévő világot, így kisebb fajta meglepetésként ért, hogy alig egy óra alatt kiértem a reptérhez. Mélyet sóhajtva néztem az órámra, majd mivel még volt némi időm, úgy döntöttem sétálok egyet, mielőtt a váróba indulnék.
      Mire az épületbe lépek, már csak fél órám van a gépig, amit várok ezért úgy döntök, hogy leülök valahol a terminálkapuk közelében. Előkapva a telefonom kezdem el olvasgatni a Tae-nek írt üzeneteket, de ez nem épp volt jó ötlet, így a harmadik sor után idegesen a hajamba túrva pattantam fel és kezdtem fel-alá járkálni, egészen addig, míg valaki hátulról a derekamra nem fonta a karjait. Meglepetten torpantam meg és már épp fordultam volna hátra, hogy megnézzem ki az, mikor ismerős szipogás hangja ütötte meg a fülem.
- Nem mehetsz el – suttogta a mögöttem álló, szorosabbra fonva a karjait körülöttem. – Tudom, hogy, hogy – szipogja – válaszolnom kellett volna, csak – vesz mély levegőt – idő kellett – mire a mondandója végére ér, megérzem a könnyeit, amik lassan áztatják át a pólómat és érzem, hogy a szívem újra megszakad. Egy másodpercet sem tétlenkedve szabadítom ki magam a karjai közül, majd megfordulva rántom magamhoz, szorosan ölelve, temetem a hajába az arcom, beszippantva a kellemes illatát. Istenem, úgy hiányzott! – Sajnálom – suttogja a mellkasomba, mire eltolom magamtól.
- Nem, nincs miért bocsánatot kérned – törlöm le a könnyeit a hüvelykujjammal. – És sírnod sem, pláne nem miattam – suttogom, majd nyomva egy puszit a homlokára húzom őt újra magamhoz. – Én tartozom bocsánat kéréssel. El kellett volna mondanom, de… - sóhajtok fel. – Féltem. Féltem attól, hogy elveszíthetlek. Hogy megint visszakerülünk mindennek az elejére – vallom be, egyre szorosabban ölelve őt.
- Eunji elmondta és azt is, hogy megbántad. Megbocsátott neked és… Én is – motyogja a mellkasomba, majd meg is puszil, mire az egész testem megremeg. Már épp szólásra nyitnám a számat, mikor újra megszólal. – Ezért sem engedhetem, hogy elmenj – fonja körém újra a karjait.
- Nem megyek el, soha nem is akartam – felelem, mire hírtelen tol el magától.
- Tessék? De hát Eunji azt mondta, hogy… Hogy haza mész! – mondja, mire kikerekedett szemekkel pillantok rá.
- Mi? Nem – rázom meg a fejem –, még nem járt le a félév és amúgy sem tudnálak itt hagyni!
- Én ezt nem értem – motyogja. – Nem mintha baj lenne, hogy maradsz, sőt! De akkor miért mondta azt Eunji, hogy elmész? És miért vagy egyálltalán itt?
- Hogy Eunji, mit, miért tesz, azt nem tudom. Én viszont csak a szüleim elé jöttem ki – felelem elvigyorodva.
- Oh – szusszant fel és olyan édesen elveszett arcot vág, hogy nem bírom tovább türtőztetni magam és az ajkaira tapadok. Egy pillanatig még aggódom, hogy talán ellök, de mikor csak újra hozzám simulva csókol vissza megnyugszom. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, mire érzem, hogy belemosolyog a csókba, így én kihasználva az alkalmat csúsztatom át a nyelvem a szájába és mélyítem el a csókot. Elmondhatatlanul jó érzés újra magam mellett tudni őt!
- Szeretlek! – suttogom az ajkaira, amint elvállunk egymástól, mire rám emeli boldogságtól csillogó tekintetét. – Tudom, nem vagyok a legjobb választás, de azt megígérhetem, hogy ezentúl mindent elmondok, csak kérdezned kell! Valamint azt is, hogy nem megyek sehova, pláne nem egy szó nélkül – mondom homlokomat az övéhez támasztva.
- Én is szeretlek – kuncog fel, majd most ő hajol hozzám egy újabb csókra. – Jelenleg nincs egy kérdésem sem, de megnyugtat a tudat, hogy még sok időm lesz feltenni őket – mosolyog rám én pedig viszonzom a gesztusát, majd alig fél perc múlva újabb csókban forrunk össze. Már épp mélyíteném el ajkaink játékát, mikor valaki köhint egyet a hátunk mögött, így kénytelen vagyok elengedni Taeyong ajkait. Kicsit morcosan fordulok hátra, de amint megpillantom kitől származott a hang el is mosolyodom.
- Apa! Anya! – fordulok a szüleimhez, majd meg is ölelem őket. Érzem a mozdulataikon, hogy meglepte őket a viselkedésem, de azt is, hogy pozitívumként könyvelik el, mikor visszaölelnek, majd amint elengedtük egymást a kissé megszeppenten pislogó Taeyong felé pillantanak.
- Anya, apa – lépek a fiú mellé, megfogva a kezét kulcsolva össze az ujjainkat. – Ő itt Taeyong, a párom! – mondom, büszkén mosolyogva, mire anyukám is elmosolyodik, de apa csak összehúzza a szemét.
- Mióta? – kérdezi, inkább Tae-től, mint tőlem.
- Oh, um, lassan két hónapja – motyogja, mire végre apám arca is megenyhül, majd el is mosolyodva lép Taeyong elé és nyújt neki kezet.
- Ez esetben örülök, hogy megismerhetlek!
      Miután Tae és a szüleim bemutatkoztak egymásnak visszaindulunk a Jung rezidenciára, egész úton jót beszélgetve, mintha az elmúlt napok viharos eseményei meg sem történtek volna, mintha az eljövetelem előtt nem vesztem volna össze a szüleimmel. S tudom, mindkét oldalon még sok megbeszélni valónk van, de jelenleg semmi sem ronthatja el a jókedvem!
Nos, ez egészen odáig volt igaz, míg be nem léptünk a Jung rezidencia ajtaján, ahol egy hangos, már-már veszekedésnek mondható beszélgetés, egy sápadt Johnny és egy némán szipogó Taeil fogadott bennünket. Itt meg mégis mi az Isten történt?