17. Fejezet - Fin.

Jaehyun pov.:

      Mély levegő és mosoly, ez megy egész nap. Na nem mintha nem lennék rettentően boldog, hogy eljutottam idáig, hogy mind eljutottunk idáig, de ez nehezebb, mint gondoltam, pedig a java még csak most jön.
- Izgulsz? – hallatszik fel mögülem egy édes hang, mire az eddigi erőltetett mosoly egy őszinte vigyorra vált.
- Kicsit, tudod, fél éve még nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig – kuncogom.
- Nem mintha nélkülünk sikerült volna – vereget hátba az unoka húgom, mire még jobban elkezdek nevetni.
- Igaz is! Ezer hála! – hajolok meg felé játékosan.
- Örülök, hogy ilyen jó a hangulat, de lassan indulni kéne! – lép be Taeil is a szobámba, ahol lassan nagyobb a tömeg, mint az iskolában lesz majd. De nem bánom, mert itt van mindenki, aki számít.

Közel három hónapja még minden a feje tetején állt, kezdve Doyoung felbukkanásával egészen a JohnIl lebukásáig minden rossz szembe jött, ami csak jöhetett. Azon a délutánon azt hittem sok mindennek vége.
Johnny és Taeil távozása után Eunji csúnyán kiakadt, majd rákiabált az apjára, hogy az elvei ellen cselekszik és karon ragadva Tent kirohant a házból. Ez egy jel volt nekem és Yongie-nak is, hogy kövessük őket. Ugyan lelkiismeret furdalásom volt, hogy épp csak megérkeztek a szüleim faképnél hagytam őket, de a barátam miatt sokkal jobban aggódtam. Haza sem akarunk menni aznap este, így csak összehívtunk egy gyors kupaktanácsot, amit végül Hansol – és félig meddig Yuta – lakásán tartottunk és ott is aludtunk. Bár nagyon örültünk annak, hogy a japán és a létra így egymásra találtak, beárnyékolta a hangulatot a Johnny-ék iránt érzett aggodalmunk.
Egészen reggelig nem is tudtunk igazán megnyugodni, mikor is kaptam egy sms-t John-tól, hogy akár mi is lesz ő Taeil mellett marad. Az örömünk viszont csak akkor teljesedett ki, mikor Eunjit felhívta az apja, hogy átgondolta a helyzetet és igazat kell adnia mind a lányának, mind a két szerelmesnek, megígérte, hogy eltekint attól, amit látott és bocsánatot is kért mindenkitől, de a lelkünkre kötötte, hogy azért legyük figyelmesek.
      Nem sokkal azután, hogy rendeződtek a dolgok, újra összefutottunk Doyounggal. Az elején nagyon feszült és kínos volt a helyzet, de kétszeri találkozással sikerült megbeszélni a dolgokat, ami ránk fért. Megértettük, hogy ez neki is legalább olyen rossz volt, mint nekünk és azt is, hogy haragudott ránk, de úgy néz ki most nyugodt a helyzet, sőt bemutatta nekünk a jelenlegi párját, aki egy egész kedves srác. Nem mondanám, hogy barátok lettünk, újra, de már szóba tudunk állni egymással vita nélkül.

És most itt vagyunk, tetőtől talpig kiöltözve, indulásra készen, nagyon várva, hogy végre átvehesük a diplománkat.
- El sem hiszem, hogy eljött ez a nap – sóhajtotta Ten, némi megkönnyebbüléssel a hangjába. Egészen két héttel ez előttig úgy nézett ki, hogy legkésőbb a nyár végén haza kell utaznia, de hála a befolyásos barátoknak a hazaköltözés egy Eunji-vel közös nyaralássá rövidült. És ami engem illett…
- Apa, válthatnánk pár szót? – Lépek apám mellé, mire ő csak bólint, majd némi magányért kilépünk a folyósóra.
- Arra gondoltam – kezdem lassan -, hogy esetleg kibővíthetnénk a családi vállalkozást és nyithatnánk a koreai piac felé – nézek rá reménykedve.
- Aminek az előkészületeit és ügyvitelét szívesen magadra vállalnád? – mosolyodik el sokat sejtetően, mire bólintok. – Ennyire itt szeretnél maradni?
- Mindennél jobban! Ameddig csak Taeyong szeretné, ami remélem nagyon hosszú idő – mosolyodom el.
- Ehy, az elején nem akar ide jönni, most meg nem akar hazaköltözni, ez a fiú! – csóválja meg a fejét apám kuncogva, de tudom ez igent jelent.
- Köszönöm! – ölelem szorosan magamhoz az öregedő férfit.
- Khm, ideje mennünk! – szól ránk Eunji egy pillanattal később, mire mindketten bólintva indulunk útnak.

Végig ülve a rettentően hosszúra nyúlt záró beszédet végig azon aggódtam, hogy ne essek pofára a pódiumon, de minden idegességem elszállt, ahogy Tae a kezembe csúsztatva a sajátját kulcsolta össze az ujjainkat. Felé kapva a pillantásom mosolyogtam rá, amit viszonzott, majd hozzám hajolva nyomott egy óvatos puszit az arcomra, de a hangosbemondóból felhangzó neve szétrebbentett minket.
- Ideje átvenned a jól megérdemelt diplomádat! – súgta oda neki, mikre kuncogva indult a pódium felé. Taeyongot sorra követte a többi barátunk és diák, míg végül felhangzott az én nevem is. Remegő kezekkel vettem át a díszes papírt, majd megköszönve azt siettem le a színpadról.
A bizonyítványosztást Eunji záró beszéde követte, amelyet hangos füttyszó és ujjongás követett, jelezve vége az egyetemista éveknek, ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy Johnny azonnal a mellette ülő Taeil ajkaira tapadt, aki nem csak az igaz szerelmet találta meg ebben a félévben, de a gyakorlatát is sikeresen letudta, sőt megtarthatta az munkáját is, mint teljes állású tanár. Vigyorogva fordultam el a szemérmetlenül csókolózó pártól, hogy karjaimat az én kis Taeyongiem dereka köré fonhassam.
- Ezen is túl vagyunk!
- Túl – bólintott rá mosolyogva.
- És tudod mi a legjobb az egészben? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Az, hogy nem megyek sehova!
- Úgy érted a nyár végig?
- Úgy értem egésze addig, amíg szeretnéd, hogy maradjak – nyomok egy puszit az ajkaira.
- Ez esetben, mi lenne, ha ejtenénk az esti parit a srácokkal és átvennéd a jól megérdemelt jutalmad? – kérdezte, incselkedve csókolva a nyakamba.
- Miért is állunk még itt? – morrantam fel, mire csak felnevetett, majd megragadva a karomat kezdett maga után húzni, egy olyan életbe, amiből nincs kiút, de szívesen bele is ragadok.

Hát, ennek a történetnek is elérkezett a vége. Remélem ti is akkora örömötöket leltétek benne,
mint én!^^
Imádtam írni és megoztani veletek és remélem, hogy a jövőben is
alkothatok olyat, ami örömet szerez nektek!^^
Köszönöm, hogy olvastál!
Találkozzunk a következő történetnél!:D
~Jinie~

"Döntsük le együTT a határainkat!"